Író: Vlagyimir Iljics Lenin
Először megjelent: „Proletarszkaja Pravda," 19. szám, 1914. január 1.
Forrás: LÖM, 20. kötet
HTML: Szász Márk
Ez az öntudatos amerikai munkások harci jelszava. Nálunk — mondják — csak egyetlen politikai kérdés van, és ez a munkások jövedelmének és munkanapjának kérdése.
Az orosz munkás első pillantásra rendkívül furcsának és érthetetlennek találja, hogyan lehet az összes szociális és politikai kérdéseket így egyetlen kérdésre redukálni. De az Amerikai Egyesült Államokban, a legfejlettebb államban, ahol csaknem teljes a politikai szabadság, ahol a legfejlettebbek a demokratikus intézmények, s ahol óriási sikereket értek el a munka termelékenységének emelésében, egészen természetes, hogy a szocializmus kérdése az első helyre nyomul.
Amerikában a teljes politikai szabadság lehetővé teszi, hogy számba vegyék az országban termelt összes javakat, s jobb statisztikát készítsenek a termelésről, mint bárhol másutt a világon. És ez a vitathatatlan adatokon alapuló statisztika azt mutatja, hogy Amerikában kerek számban kifejezve 15 millió munkáscsalád van.
Ezek a munkáscsaládok együtt évenként 60 milliárd, vagyis 60 000 millió rubel értékű fogyasztási cikket állítanak elő. Ez munkáscsaládonként évi 4000 rubelt jelent.
Jelenleg azonban, a kapitalista társadalmi rendszer körülményei között, enpek az óriási termékmennyiségnek csak a fele, csak 30 000 millió jut a munkásoknak, noha a lakosság kilenctized része munkás. A másik felét a tőkésosztály kaparintja meg, az az osztály, amely valamennyi szekértolójával és kitartottjával együtt a lakosságnak csupán egytized részét jelenti.
Amerikában, mint más országokban is, munkanélküliség dühöng, és fokozódik a drágaság. A munkások nyomora egyre kínzóbbá, egyre elviselhetetlenebbé válik. Az amerikai statisztika kimutatta, hogy az összes munkásoknak mintegy a fele nincsen az egész munkaidőn át foglalkoztatva. És a társadalmi munkának micsoda roppant tömege fecsérlődik el azért, mert fenntartják az értelmetlen, elmaradott, szétforgácsolt kisüzemi termelést, különösen a mezőgazdaságban és a kereskedelemben!
Amerikában éppen azért, mert teljes politikai szabadság van és mert nincsenek feudális földesurak, nagyobb mértékben alkalmaznak gépeket, mint bárhol másutt a világon. Amerikában a statisztika szerint csupán a feldolgozó iparban is összesen 18 millió lóerő a gépek kapacitása. A vízesésekben rejlő erőforrások vizsgálata pedig megmutatta, hogy Amerika, az 1912. március 14-i jelentés szerint, az eső víz erejének elektromossággá változtatásával egyszeriben további 60 millió lóerőt nyerhet!
Ez az ország már most is mérhetetlenül gazdag, és módjában van egy csapásra megháromszorozni gazdagságát, megháromszorozni a társadalmi munka termelékenységét, s ezzel tűrhető, értelmes emberi lényhez méltó jövedelmet és nem túlságosan hosszú, 6 órás munkanapot biztosítani valamennyi munkáscsalád számára.
De a kapitalista társadalmi rendszer következtében az amerikai nagyvárosokban, sőt már a falvakban is dühöngő szörnyű munkanélküliség és nyomor mellett, az emberi munka oktalan pocsékolása mellett ott látjuk a milliárdosok, az ezermilliós vagyonnal rendelkező gazdagok hallatlan fényűzését.
Az amerikai munkásosztály gyorsan öntudatra ébred, és hatalmas proletárpártban tömörül. A párt iránti rokonszenv az összes dolgozók körében fokozódik. Amerika bérrabszolgái, akik kitűnő gépekkel dolgoznak, s léptennyomon látják a technika csodáit és a termelés nagyüzemi megszervezése nyomán születő nagyszerű sikereket, kezdik világosan felismerni feladataikat, és kezdik felállítani egyszerű, nyilvánvaló, legközvetlenebb követeléseiket: 4000 rubel jövedelmet minden munkáscsalád számára és 6 órás munkanapot.
Az amerikai munkásoknak ez a célja teljesen elérhető a világ minden más civilizált országában is; de ehhez az szükséges, hogy az országban meglegyenek a szabadság alapvető feltételei [...]
És nincs más üt a szabad jövő felé, csak az, amely a munkások saját szervezetein, népművelő, szakszervezeti, szövetkezeti és politikai szervezetein át vezet.